A szélmalmok a búzatermő vidéken – így az Alföldön is – a gabona őrlésére szolgáltak. Elterjedésüket nagyban befolyásolta az az újítás, ami a Németalföld területéről indult el, míg az őket kiszorító hengermalmok elterjedését a gőzerő felhasználása és a hengerek anyagának újabb előállítási eljárása szolgálta. A gőzmalmok hatékonysága és nagyobb kapacitása folyamatosan a települések peremére szorította az egyébként igen elterjedt szél- és szárazmalom használatát a 19. század végére. A későbbi használatuk már elsősorban a magánkézben lévő földekről begyűjtött gabonához kapcsolható.
Topolyán sokáig megvoltak a szélmalmok. Az 1813-ban kivetett hadiadó 17 szárazmalomról tesz említést, de egy szélmalmot sem tüntet fel. A malmok építésének idejét sem tudjuk, viszont 1857-ben készített térképen bejelölték a malom helyrajzi számát, 1859-ben pedig először tesznek említést a topolyai szélmalmokról. Egy időben három is működött, később, a 20. század második évtizedétől kezdve már csak egy amely a Vásártér mögötti dombon állt. Egészen 1963-ig őröltek benne, majd 1977-ben a község megvásárolta az akkori tulajdonostól és a topolyai Žitokombinat (ma Žitko) felügyelete alá helyezték. A szélmalmot 1982-ben még az összedőlés veszélye fenyegette, ám ezután a Žitko csoportja és a városrendezési osztály a mesterséges tó és az E-5-ös út közötti dombra helyeztette át, s 1987. október 16-án nyitotta meg kapuit a látogatók előtt.
Papp Árpád